Cuora flavomarginata

Ez a teknős Kína dél-keleti részén, Tajvanon és a Japánhoz tartozó Ryukyu-szigeten őshonos. Három alfaja ismert:

• Cuora flavomarginata fravomarginata: Tajvanon él.
• Cuora flavomarginata sinensis: Kínában él.
• Cuora flavomarginata evelynae: Ryukyu-szigetén él.

A felnőtt egyedek elérhetik a 19 cm-es hosszúságot is. A hímeknek hosszabb, a tövénél vastagabb farkuk van, mint a nőstényeknek. Ezen kívül a fejük is masszívabb a másik nembe tartozóknál. Főleg árnyékos, mocsaras területeken él, amelynek a közelében lassan folyó víz is található. A vizet nagyon ritkán keresik fel, mivel nem jó úszók. Főleg kora reggel aktívak.

A Tajvanon élő fajt a legkönnyebb a szobában tartani. Ha a szabadban tartjuk, akkor jól kerítsük el a területet és megfelelő búvóhelyet biztosítsunk a számára. Ezen kívül szüksége van egy sekély vízre és számos növényre és kőre. Ha terráriumban akarjuk tartani, akkor elég mély (15 cm) aljzatra van szükség és egy sekély vízre. Itt is készíteni kell a számára valamilyen búvóhelyet. Egy felnőtt párnak minimálisan 1 m²-es területre van szüksége. Terráriumi tartásnál szimulálni kell az évszakok változását. Így télen kevesebb fényre van szükség, mint nyáron. A hőmérsékletet is csökkenteni kell 6-8 héten keresztül úgy 10-12°C-ra. Nyáron a 30°C az ideális, de nem a terrárium minden részén. Valamivel hidegebb részeket is biztosítani kell a teknős számára. Ilyen körülmények között március és május között számíthatunk a párzásra és utána a tojásrakásra. A nőstény általában 2-4 tojást rak, jó mélyen a földbe ásva őket. A tojásokat azonnal el kell távolítani és keltetőbe rakni. A tojások keltetéséhez az ideális hőmérséklet 28°C és 100%-os páratartalom. A kelési idő 70-90 nap. Alapvetően ugyan úgy kell a kicsiket is tartani, mint a nagyokat. Csak a folyadékra kell ügyelni, nehogy kiszáradjanak.

A fiatal egyedeket élő gilisztával, férgekkel, kis tücskökkel és bogarakkal lehet etetni. Felnőtt szelenceteknősöknek adhatunk ezen kívül érett gyümölcsöt, döglött halat és mindenféle víziteknősök számára kifejlesztett tápot.

Mauremys leprosa

Ez a faj egyike azoknak a víziteknősöknek, amelyek az Ibériai-félszigeten és Észak-Afrikában elterjedtek. Bár az 1800-as évek elején már leírták az alapfajt (Mauremys leprosa leprosa), az 1990-es évek közepén különítették el az alfajait. Ezek a következők:

• Mauremys leprosa leprosa
• Mauremys leprosa atlantica
• Mauremys leprosa erhardi
• Mauremys leprosa marokkensis
• Mauremys leprosa saharica
• Mauremys leprosa vanmeerhaeghei
• Mauremys leprosa wernerkaestlei
• Mauremys leprosa zizi

Ez a teknős Európában Portugáliában, Spanyolországban és Dél-Franciaországban él. Ezen kívül megtalálható Észak-Afrikában Marokkóban, Algériában, Tunéziában és Líbiában. Újabb kutatások szerint élnek egyedei Mauritániában, Maliban, Nigerben és Gambiában.

A hátpáncélja enyhén boltíves és sárgásbarna. Fiatal korukban (kb. 8 cm-es hosszúságig) megfigyelhető a hátpáncélon három párhuzamos csík is. Idővel egyre nehezebb ezeket elkülöníteni a páncélon. A középső csíkot felnőtt korban teljesen elvesztik. A hímek hátpáncélja nyújtottabb mint a nőstényeké, ezen kívül kevésbé boltíves. A nőstények hátpáncélja kerekebb és ívesebb. A nőstények nagyobbak, mint a hímek. Ezt főleg 3 éves kortól lehet megfigyelni. De ez a nagyságbeli különbség nem egyértelmű és nem is általános. Például az eddig mért legnagyobb spanyol teknős hím volt és 19 cm-t érte el. Míg a nőstény ugyanebben a kategóriában csak 18 cm-t ért el.

A szineit és bőrmintázatát nem nagyon lehet összekeverni, erre a fajra nagyon jellemző. A nyakának mindkét felén 5-6 feltűnő sárga vagy narancssárga szinezetű csík fut végig (lásd a képen). A bőrének az alapszine pedig sötétzöld vagy barna.

A spanyol víziteknős elsősorban a lassú vagy a közepes folyású vizeket, patakokat, folyókat valamint a tavakat kedveli, amelyeknek iszapos, homokos aljzatuk van.

Tartásánál elsősorban arra kell gondolnunk, hogy mediterán térségből származik, ahol ritkán fordul elő fagypontnál hidegebb hőmérséklet. Így a teleltetést csak fokozott ellenőrzés mellett hajtsuk végre, egyébként tél kivételével egész évben akár a szabadban is tartható. Észak-Afrikából származó egyedeknél a teleltetéstől akár el is tekinthetünk, azonban nyáron egy nyári pihentetést kell tartani.

Az etetésének nagyon változatosnak kell lennie, de nagyrészt növényekből kell állnia. Szabadtéri tartásnál nagy előnyt jelent a megfelelő növényekkel való betelepítés. Ezek a teknősök azonban előszeretettel vadásznak különböző állatokra is, mint például rovarokra, vizicsigákra és férgekre.

(Pseudemys concinna heiroglyphica)

Ez a fajta ékszerteknős az USA keleti és dél-keleti részén fordul elő. A hieroglifás ékszerteknősnek öt alfaja ismert:

• Pseudemys concinna concinna (keleti hieroglifás ékszerteknős) kép
• Pseudemys concinna suwanniensis (Suwannee hieroglifás ékszerteknős)
• Pseudemys concinna mobilensis (Mobile parti hieroglifás ékszerteknős) kép
• Pseudemys concinna heiroglyphica (hieroglifás ékszerteknős)
• Pseudemys concinna metteri (Missouri hieroglifás ékszerteknős)

A felnőtt példányai átlagosan 9-12 inch nagyságúak. A fejükön és nyakukon számos sárga, vékony sáv található. A hátpáncélja barna, olívabarna színű, amelyen gyakran koncentrikus körök és "C" alakú mintázatok találhatók. Ha a páncél száraz, akkor nehezen lehet észrevenni ezt a mintázatot. A haspáncélon sötét foltok vannak, amelyek azonban idővel elhalványulhatnak.

Ez a teknősfajta elsődlegesen növényevő, de fogyasztanak állatokat is. Elsősorban hínárt és különböző algákat fogyaszt. Állatok közül a rákokat, ebihalat, kisebb halakat, csigákat és néhány rovarfajtát eszik meg. Mivel a tenger és az édesvíz találkozásánál is megél (változó sótartamú vizekben), ezért fogyaszt még tengeri hínárt, algát és különböző tengeri állatokat is.

Ez a teknős is tavasszal párosodik. A ceremónia azzal kezdődik, hogy a hím elkezdi üldözni a nőstényt, majd elkezdi szagolgatni a nőstény farkát és majd a pirosfülű ékszerteknőshöz hasonló táncot lejt (a nőstény előtt rezegteti a mellső lábait). Ha a nősténynek megtetszik ez az egész udvarlás, akkor lesüllyed a fenékre, és megengedi, hogy megtörténjen a dolog. De ha nem akar párosodni, akkor megpróbál kitérni a hím elől. A tojásrakás késő májustól júniusig tart, de néha akár a nyár végén is megtörténhet. A fészek általában homokos vagy laza talajban van, a víztől 30 méternél nem messzebb. Ez a fészek a teknős méreteihez képest nagyon nagy is lehet. Egyszer leírtak egy esetet, amikor egy 30 cm-es nőstény egy több mint 12 cm mély és majdnem 7 cm széles fészket ásott, amelybe lerakta a tojásait. A hieroglifás ékszerteknős tojásainak a színe a rózsaszínűtől egészen a fehérig terjed. Egy fészekbe 9-29 tojás kerülhet, de általában 19-20 tojást rak egy nőstény. A kelési idő 80-150 nap, amely nagyban függ a talaj hőmérsékletétől. Néhány északon élő teknős esetében azonban előfordul, hogy az üregben telel át, és csak a következő tavasszal bújik ki onnan. A kicsinyek színesebbek és élénkebb színűek, mint a felnőtt példányok. A frissen kikelt teknősbébi 10-14 grammot nyom.

A hieroglifás ékszerteknős áprilistől októberig aktív, de Floridában és a délebben húzódó területeken előfordul, hogy egész évben aktív, tehát nem alszik téli álmot. A telet általában az iszapban, vagy a víz alján tölti. Ez a fajta ékszerteknős kora hajnalban, vagy késő délután táplálkozik, és a közte lévő időszakot napozással tölti. Nagyon félénk teknősfajta, amely csak napozni vagy fészket rakni hagyja el a vizet, és a veszély legkisebb jelére azonnal visszatér a számára biztonságot nyújtó vízbe. Néha azonban leírtak már eseteket, amikor kisebb kirándulásokat tett néhány ilyenfajta teknős a szárazföldön, bár nem ez az ő igazi otthona. Nagyon jó úszó, és 1-1,5 méter mélyre is le tud merülni. Ez azért nagy teljesítmény, gondoljunk csak bele, hogy ötször olyan mélyre tud lemerülni, mint a testhossza. Az ember esetében ez azt jelentené, hogy akár 10 méterre merülne le minden nap, semmi gond nélkül. Átlagosan 30 másodpercenként, de akár 4 percenként vesz levegőt. Azonban leírtak már olyan esetet is, amikor 50-szer hosszabb ideig volt lent a mélyben, mint amennyi az átlagos lélegzetvételnyi ideje.

A hieroglifás ékszerteknős elsősorban folyóvízben él, de megtalálhatók még egy-egy folyó közeli csatornában vagy sós vízben is. Elsősorban a lassú folyású folyókat kedveli, amelyben bő a vegetáció és lehetőleg köves az alja. De megfordul tavakban és nagyobb patakokban, mocsarakban is.

Bár néhány helyen igen nagy egyedszámban fordul elő, mégis fokozatosan csökken a számuk. Ez a fajta teknős Illinoisban a veszélyeztetett, Floridában a fenyegetett kategóriába tartozik. Ennek az oka mindenek előtt az emberi tevékenység. A felnőtteket megeszik, elüti egy autó, vagy a környezetszennyezésbe pusztulnak bele.

(Graptemys versa)

Mint a neve is mutatja, ez a tarajosteknősfaj elsősorban Texas államban található meg. Legnagyobb számban a Colorado folyó környékén lehet őket megfigyelni. Elsősorban a sekélyebb, nem gyors folyású és bő vegetációjú folyókban él.

A tarajosteknősök közül ez a fajta a legkisebb. A nőstények 5-8 inch hosszúságúak, a hímek viszont mindössze 2,5-4 inch hosszúságúak (tehát fele akkorák, mint a nőstények). A hátpáncéljuk olíva színű, és tekervényes sárga-narancssárga vonalak található rajta. A teknő középvonalán több kisebb-nagyobb kidudorodás található, elsősorban fiatal korban. A kisebb texasi tarajosteknősök itt is élénkebb színűek, felnőtt korukra egy kicsit elvesztik azt az élénk színt. A haspáncéljuk krémszínű, amelyen különféle sötét vonalú mintázat található. A feje elvékonyult, és egy csúcsos orrba végződik. Sárga és narancssárga mintázatok díszitik a fejüket, nyakukat, lábukat és farkukat. A hímeknek hosszú, tömör farkuk van. A felnőtt nőstényeknek nagyobb fejük van, mint fiatalabb korukban - persze a testükhöz viszonyítva. A legkönnyebben egy J-alakú sárga vonallal a szemük mögött lehet megkülönböztetni ezt a tarajosteknőst a többitől.

Elsősorban kisebb puha testű állatokat (főleg csigákat) eszik, de elfogyaszt még jónéhány vízi növényt. Fogságban inkább hússal etessük (hal, csirke, marha), valamint kutyaeledel, különféle rovarokkal. Ahogy nőnek, adjunk nekik már salátát is.

Ez a teknős kora tavasszal és késő ősszel is párosodik, így egy évben kétszer is rakhat tojást. A nőstény tojásrakás céljára kimegy a partra, és egy mély lyukat ás a homokba, és abba rakja le a tojásait. A nőstény csak néhány, legfeljebb hat tojást rak egy fészekaljba. A tojásokból 65-85 nap múlva kellnek ki a kis teknősök. A nemük - mint minden más teknősfajtánál is - a hőmérséklettől függ. 28°C és az alatt általában hímek, 30°C és afölött általában nőstények kellnek ki. A kettő között vegyesen hímek és nőstények is előfordulnak.

A texasi tarajosteknős nagyon jó úszó, de nagyon félénk állat is ugyanakkor. Ha a fenyegetés legkisebb jelét észleli, egyből beveti magát a vízbe. Így természetes körülmények között a viselkedését nagyon nehezen lehet tanulmányozni. Ha nem éppen úsznak, akkor egy rejtett helyen sütkéreznek.

Az elmúlt években a számuk egyre fogyatkozik, mint a többi tarajosteknős-fajtának is. Ebben számos tényező játszik közre, beleértve a környezeti változásokat (szennyezés, élőhely csökkenése stb.) és az állatkereskedelmet is. De elindult egy fajmegmentési program is, ső 1996-ban felvették ezt a fajt is a CITES 2. kategóriájába is.

(Trachemys scripta)

Ez az egyik leggyakrabban előforduló, fogságban tartott teknősfajta Magyarországon. Külsőre talán nem is kell bemutatnom, mivel szinte már mindenki látott ilyen fajta teknőst. A képen a leginkább szembeötlő jegye látható: a piros "fül", amelyről a nevét kapta.

Az alábbi három lap szinte minden fontos információt tartalmaz a vörösfülű ékszerteknőssel kapcsolatban:

(Pseudemys rubriventris)

Ez az ékszerteknős általában 10-12 inch hosszú. A legnagyobb megfigyelt ilyen példány 13 3/8 inch nagyságú volt. A felnőtt nőstény példányoknak függőleges vöröses vonal található a hátpáncéljukon. Az idősebb hím vöröshasú ékszerteknősök hátpáncélján pedig vöröses barna színű - eléggé változatos - mintázatok lelhetők fel.

Elsősorban vegetáriuánusok, de esznek nyers húst (halat, kagylót, férgeket és rovarokat) is. Főleg a növények lágy részét eszi meg. Képes a hosszú böjtre is, amikor szinte semmit sem eszik.

A vöröshasú ékszerteknősbébik hátpáncélja kerek és 7/8-ad 1,5 inch nagyságúak. Ezeknek a kicsinyeknek nagyon élénk, feltűnő szinük van, ezért népszerűek az állatkereskedésekben.

Tavasszal és ősszel, amikor az idő nem is túl meleg, de nem is túl hideg, sok ilyenfajta teknőst lehet látni, amikor fatörzsökön vagy sziklákon napoznak. De ekkor sem gyűlik össze 2-3 példánynál több egy-egy napozóhelyen.

Ezek a teknősök elsősorban friss vízű tavakban, folyókban élnek természetes körülmények között.

Geochelone elegans

A csillagteknős a szárazföldi teknősök közé tartozik. Egy nagyon feltűnő mintázat található a hátpáncélján. Ha első pillantásra furcsának is tűnik ez a minta, az élőhelyén nagyon jó álcának bizonyul. Ehhez hasonló mintázatot találunk többek között a sugaras teknősön (Geochelone radiata), a közönséges pókteknősön (Pyxis arachnoides), a résteknősön (Malacochersus tornieri), valamint a rojtos sátorteknősön (Psammobates oculifera) és a púpos sátorteknősön (Psammobates tentorius). Ezek a teknősök már a herpetológia kezdete óta nagyon kedveltek a teknőstartók körében. A velük való kereskedelem és a természetes élőhelyeik csökkenése miatt a vadon élő egyedszámuk rohamosan csökken, így már ők is feliratkozhattak a veszélyeztetett állatok listájára. A leginkább veszélyeztetett ezek közül a csillagteknős, amelyet gyakran vadon fognak be Sri Lanka-n.

Nagyrészt Indiában, Pakisztán dél-keleti részén és Sri Lanka-n elterjedt. Három, földrajzilag elhatárolt alfaja létezik. Ezen kívül előfordul, hogy néhány alfaj létezik még vagy amelyeket a jövőben fognak leírni. Nem tudok arról, hogy az alfajainak lenne pontos besorolása. Magyarul talán az északi, déli és Sri-Lanka-i csillagteknősnek lehet őket nevezni. Ezek az alábbiakban térnek el egymástól:

• Az északi részen élők (Gujarat, Rajasthan, Uttar Pradesh tartományokban és Pakisztánban őshonosak) feltűnően nagyok és viszonylag sötét színűek. Az egyébként fekete ékek ennél az alfajnál inkább barna.

• A déli részen élők (Tamil Nadu, Kerala és Karnataka tartományok) sokkal kisebbek, mint az északi rokonai.

• A Sri Lanka-n élő csillagteknősök a Dél-Indiában élőékére hasonlít a színeiben, csak akkorák, mint az északon élőek.

A csillagteknős egy közepes nagyságú szárazföldi teknős. Az eddig talált legnagyobb ilyen fajú egyed egy 7 kg-os, 38 cm-es nőstény volt. A legtöbb ilyen teknős azonban kisebb. A két nem között viszonylag könnyű különbséget tenni. A nőstények nagyobbra nőnek, mint a hímek, amelyek a 20 cm-t sem nagyon haladják meg. Ezen kívül a nőstényeknek kerekebb a kinézetük és rövidebb a farkuk. A hímeknek homorú a haspáncélja és laposabb, simább hátpáncéljuk van.

A páncéljának az alapszine a világos homokszíntől a sötét sárgáig-barnáig terjed, sok fekete ékalakú területekkel, amelyek csillagot alkotnak. A felnőtt egyedeknek a szinei sötétebbek lesznek. A páncélja eléggé púpos, azonban ennek a púpnak a mértéke eléggé eltérő. Eddig még nem született megfelelő tudományos bizonyíték ennek az eltérésnek az okára. A spekulációk a genetikai okoktól a különböző étkezési szokásokig terjednek. Az mindenesetre feltűnő, hogy Sri Lanka-n gyakrabban púposabbak a csillagteknősök, mint a szárazföldön.

A mellső lábain - ellentétben a hátsókkal - nagy pikkelyek vannak. A bőre a krémszínű sárga, barna-fekete pontokkal. A csillagteknősnek 5 ujja van mindegyik lábán és a hátsók erősebbek, mint az elsők. A nőstények hátsó karmai hosszabbak és erősebbek, mivel ezekkel ássa ki a tojásainak a fészket.

A csillagteknős nagyon különböző körülmények között megél. A sivatagszerű helyektől nyirkos erdőkig megtalálhatóak. Mindegyik alfajról elmondható, hogy túlnyomó részt száraz körülmények között él és így egy hosszabb rövidebb időszakot (3-10 hónapot) át kell vészelnie. Mindenképpen szüksége van ilyenkor egy rejtekhelyre, ahol ezt a nagy hőséget el tudja viselni (főleg délben). Ez akár növényekből, kőből vagy sövényből is állhat.

A csillagteknősök főleg vegetáriuánusok. A legfontosabb élelemforrása a fű. De nem veti meg a döghúst és a rovarokat sem. Természetes körülmények között csak a monszun után talál friss füvet. A két monszun közti időszakban meglehetősen inaktív és hosszú időt tud élni étel nélkül.

A csillagteknősöket viszonylag meleg helyen kell tartani. 15°C alatti hőmérséklet esetén biztos a megfázás. Nyáron mindenképpen hasznos egy melegebb búvóhelyet keresni számára. Esténként tanácsos a teknőst valamilyen melegebb helyen vagy belső terráriumban tartani. A páratartalom kérdésében a származási hely az irányadó. Mivel ez eléggé eltérő, ezért fontos tudni, hogy pontosan hol él eredetileg az adott csillagteknős.

A téli hónapokban mindenképpen ajánlatos benti terráriumban tartani.

Ha kint tartjuk a csillagteknősünket, akkor legalább 6 m²-es területet kell biztosítanunk egy párnak. A kinti terráriumot egyébként teljesen úgy kell berendeznünk mint szokványos esetben, csak füvek mellé Indiában őshonos növényeket (pl. hibiszkusz, eperfa stb.) vagy más növényeket (pl. lóhere, pitypang, útifű, apró szulák stb.) ültetni.

Szobai terrárium esetében 3 m²-t kell biztosítanunk egy pár számára. Mindenképpen szükséges megfelelő mennyiségű és minőségű fénnyel elárasztani ezt a terráriumot, és az UV-lámpa sem hiányozhat az ő esetében. Többfajta hőmérsékleti helyet kell kialakítanunk a számára, tehát szüksége van viszonylag hidegebb és melegebb helyekre is. Ügyeljünk arra, hogy a hőmérséklet ne csökkenjen 22°C alá. A napozókövén egy spotlámpa segítségével könnyen elérhetjük akár a 38°C-ot is.

Aljzatnak a következőképpen összeállított keverék az ideális:

• 90% nem trágyázott és dúsított föld

• 10% homok

Az elmúlt évszázadban India természete gyökeresen megváltozott. A csillagteknős élettere folyamatosan csökken, és állandóan zavarják az életét. A növeknő népesség azonban nem csak a teknős területét foglalják el, hanem a nagy szegénység miatt meg is eszik. Ezen kívül a vadon élő állatok befogása és a velük való kereskedelem sem használ túlságosan a populációnak. Elsősorban a fiatal egyedeket fogják be és adják el. A csillagteknőst a Cites 2. kategóriájába sorolták, amely szabályozza ezzel a teknőssel való kereskedelmet is. Indiában a kereskedelme és a tartása engedély nélkül elvileg tilos.

Chersina angulata

A korábbi tudományos besorolás szerint Tesdudo angulata volt a latin neve. Dél-Afrikában őshonos faj. Leginkább Namíbiában, Dél-Afrikában (Cape tartományban, és egyes tengerparti térségekben, Dél-Afrika dél-keleti részén) fordul elő. A sivatagos, száraz, köves vidékeket kedveli, ahol egybefüggő növényzet található. Annak ellenére, hogy ezen területek nem túl nagyok, viszonylag sok csőrösmellű teknős él. Ez az egyik leggyakoribb faj Dél-Afrikában, így a legtöbbet tanulmányozott is. Az alkalmazkodóképességét jól példázza, hogy találtak már csőrösmellű teknőst félsivatagos, szavannás területeken is.

1 - 1,5 kg-ot nyom és 20-30 cm-re nő meg. Tehát nem tartozik a legnagyobb szárazföldi teknősök közé. Érdekes viszont, hogy ennél a fajnál (a teknősök többségével ellentétben) a hímek nőnek nagyobbra, mint a nőstények. A hímek általában 28-30 cm-re, a nőstények pedig 20-23 cm-re nőnek meg maximum. Egyes információk szerint a nyugaton élő teknősök nagyobbra nőnek meg, mint a tengerpart közelében élők. Kb. 30 évig élhetnek.

A páncélja vöröses szinezetű, amely jól beleolvad a természetes környezetébe. A haspáncélja vöröses vagy sárgás árnyalatú és fekete foltok találhatóak rajta.

A magyar nevét minden bizonnyal az egyedi haspáncél formájáról kapta. A feje alatt a páncéljának van egy csőrszerű kitüremkedése, amelyet a hímek fegyverként is használnak az egymás közötti csatákban. A hímek nagyon erősen védik a saját területüket más betolakodó teknősökkel szemben. A hímeknek erősebb és erőteljesebb is ez a kitüremkedése, mivel a nőstények ezt a fegyvert egyáltalán nem használják. Ennek ellenére nagyon félénk állatok, és az első gyanús jelre teljesen behúzzák magukat a páncéljukba.

A csőrösmellű teknősnek, mint a legtöbb szárazföldi teknősnek elől 5, hátul 4 ujja van.

Mint a szárazföldi teknősök, a csőrösmellű teknős is növényevő, főként füveket.

Nem túl szapora állat. Nagyon kevés teknős éli meg a felnőttkórt. Az újszülött csőrösmellű teknősök 40%-ka már az első évben elpusztul. Következő 40% pedig 8 éves koráig hal meg. Így tíz teknősből csak kettő éli meg a 9. életévét. Utána a halandóságuk elenyésző, csupán 0,5%.

A párosodási időszakuk az időjárástól függ. Az év bármelyik szakában megfigyelhető, de leginkább áprilisban és szeptemberben. A párosodás jogáért a hímek megküzdenek. A nőstények évente 5-7 alkalommal raknak fészket, amelybe csupán 1-2 tojás kerül.

Természetes körülmények között Júniustól Szeptemberig téli álmot alszik. Bár a téli álom egy kicsit érdekes az ő esetében, mivel a nagy hőség és a szárazság miatt hibernálja magát. Így leginkább nyári álomnak lehetne nevezni.

1975. január 7-én a fajt a kevés egyedszáma miatt a veszélyeztetett állatok közé sorolták. A CITES listáján is szerepel a teknős. Jelenleg a teknőssel való kereskedelem és export nagyon szigorú. 1989-ben Dassen-szigeten megszámolták a csőrösmellű teknősöket, akkor 5937 példányt találtak belőle.

Közép-európai időjárási viszonyok között is jól tartható. Azonban nagyon ritkán és drágán lehet kapni. A vadon befogott egyedeket nehezen és lassan lehet a fogsághoz hozzászoktatni, ha egyáltalán lehetséges. Leginkább a szabadban való tartás és a terrárium variációját ajánlják a tartásához. Nyáron a szabadban lehet tartani, télen gondoskodni kell a nappali 35°C-ról és az éjszakai 20°C-os hőmérsékletről. A teknős tartásának Németországban vannak hagyományai, de magyarországi tartásáról nincs tudomásom. Ezt jól mutatja, hogy az egyik legjobb irodalom (Farkas-Sasvári: Teknősök) nem is foglalkozik a fajjal.

Testudo kleinmanni

Líbiától Dél-Izraelig elterjedt. A legnagyobb számban Bersheba közelében található, Líbiában jóval ritkább. Egyiptomban csak a Szuezi-csatornától észak-keletre és a Nílus deltája között található meg. Itt is csak 4 kis izolált csoportot lehet megfigyelni.

A nőstényt a hímtől szinte csak a farkuk hossza alapján lehet megkülönböztetni, mivel a hímnek hosszabb, mint a nősténynek.

A hátpáncélja magasan ívelt és világos színű (legtöbbször sárga, de lehet barna vagy krémszínű is). Az alapszínen fekete mintázatok találhatóak. Ez a hímeken általában intenzívebb szokott lenni, míg a nőstényeken inkább barnás vagy halványabb. De persze vannak kivételek is. A haspáncéljuk sárga, csak egy-egy fekete folt található az utolsó pajzson. A feje is sárgás színű. A faroklemez megosztott és a haspáncél hátsó része mozgatható. Nem túl nagy teknős, 12, de maximum 14 cm-re nőhet meg.

Kedveli a homokdünéket és a sivatagi környezetet. Jól tűri a forró nappalokat és a hideg éjszakákat.

Elsősorban az aljnövényzetet, füveket, kaktuszokat eszik. A vizet a táplálékával együtt szerzi be. Izraelben a következő növényeket eszi meg: Astragalus fajták, Cardus arabicus, Eremobium aegyptiacum, Hippocrepis bicontora, Launaea tenuiloba, Lobularia arabica, Neurada procumbens, Plantago albicans, Scabiosa eremophila, Erodium ciconium. Ha túl alacsony számára a hőmérséklet, akkor egyáltalán nem hajlandó enni.

A párzás szeptembertől októberig tart. Ilyenkor a hímek magas hangokat adnak ki. A tojásrakás májusban vagy júniusban történik meg. A tojásokat magas (30°C) hőmérséklet és alacsony páratartalom mellett kell keltetni. 50-80 nap múlva kelnek ki a kicsinyek. Alkalmanként 1-3 tojást rak le a nőstény és egy évben 2-3-szor szokott tojást rakni.

A kis mérete ellenére nagyon nagy terráriumot kíván. Egy teknős esetén ez a páncélhossz 10 x 5-szöröse legalább. Ha a szabadba tartjuk a teknősünket, akkor biztosítani kell számára a megszokott környezetét és teljesen szélmentes helyet kell számára kialakítanunk. Sokszor még a szabadban is melegítőlámpát kell használnunk. Terráriumban 30°C-ot és alacsony páratartalmat kell biztosítanunk. A talajmelegítés szinte kötelező. Télen pár hétre magasabb páratartalmat kell biztosítanunk, hogy a teknős érezze az esős időszakot. Ezen kívül a nappalokat mesterségesen le kell "rövidítenünk", hogy a teknősünk pár hétre nyugalomba vonuljon.

Az aljzatot homokból és kavicsból kell kialakítanunk. Berakhatunk a terráriumba néhány követ és kaktuszt is. Ez utóbbit azonban a teknősnek nem szabad elérnie, különben megeszi. De berakhatunk egy kis füves részt is.

Testudo hermanni

A görög teknős nagyon kedvelt a hüllőtartók körében. Ez a leggyakrabban tartott szárazföldi teknősfaj Magyarországon. Nagy sikerét a viszonylag kis termetének és a természetes élőhelyének a közelségének köszönheti.

Két csoportra lehet osztani a görög teknősöket. Az egyik az alapfaj (Testudo hermanni hermanni) és a Testudo hermanni boettgeri-re. Az alábbi térkép mutatja a két alfaj elterjedését. A piros a hermanni hermanni, a kék pedig a hermanni boettgeri-t mutatja.

Amint a képen is látható, szinte az egész mediterrán térségben előfordul. A legnagyobb populációját persze Görögországban találhatjuk meg.

A boettgeri alfajnak kerek sárga, barnás vagy fekete foltokkal tarkított hátpáncélja van. A combpajzsa kisebb, mint a mellpajzsa. Ez különbözteti meg a hermanni-tól, mert annak nagyobb a combpajzsa, mint a mellpajzsa. A boettgeri 15-28 cm-re, de maximum 30 cm nő meg.

Nem hivatalosan még csomó alfajt is megkülönböztetnek. Ezeket nagyrészt országok vagy nagyobb térségek, szigetek alapján lehet besorolni. A köztük lévő különbség bemutatására nem vállalkozom, csak felsorolom, hogy milyenek léteznek. Mindegyiket még nem írták le, de így is nagyon kis különbségek vannak közöttük. Így tehát a következő alfajra lehet még bontani mind a hermanni hermanni, mind a boettgeri alfajt: