Nem hinné(te)k el, de Christine ösztönből tudta, hogy fiú és lány a két kis állatka – persze az is közbejátszott, hogy a lány tudta, hogy a hím díszesebb, és nagyobbak a karmai, és kisebb mint a nőstény – milyen nemű. Maya undok volt, és késő este, mikor Christine a fa mögött volt - ami egyébként a hatalmas nappalijukban volt -, és ugyanazt gondolta, mint Maya, miszerint játszanak a teknősökkel. Vagyis Maya csak kínozni akarta a teknősöket. Maya nézte, milyen lassan közlekednek, kezében egy ollóval. Christine rosszat sejtett, amint meglátta a nagy ollót húga kezében. Húga arcán sunyi, sejtelmes kifejezés. Christine balsejtelmében és végső kétségbeesésében odarohant a fa elé, és kitépte húga kezéből az ollót. Maya nagyon meglepődött, de amint meglátta nővére arcát, visszatért az olló kezéből való kirántása előtti arckifejezése. - Mi a fészkes francot csinálsz itt? – kérdezte a nagyobbik lány idegesen, mutatva az állatokra. - Játszom velük. – mondta sejtelmesen a kisebbik. - Akkor miért volt olló a kezedben? – Christine továbbra is ideges maradt. - Papírteknőst akartam csinálni! - Az ő mintájukra? – Maya nővére megenyhült, majd ugyanazzal sejtelmes kifejezéssel az arcán, amely húgán volt, folytatta: - Aranyos. - Bár tehettem volna a teknősökbe pár vágást... - Ezt hogy érted? – Christine mindezt rosszul palástolt nyugalommal kérdezte. - Hát, mondjuk... Hm... Nem is tudom... - Nem engedem, hogy megöld őket! - Na és miért ne? – Maya megint nyávogóra fogta a dolgot. Ez jobban állt neki, mint az alattomos hang. - Azért, mert kezdjük ott, hogy a teknősöket én kaptam, folytassuk azzal, hogy nem kérdezted meg apát! - Ja, csak ennyiből állna? - Nem. – Christine-nek választania kellett. Vagy a teknős, vagy a húga szeretete, és a teknősöket választotta. A lány hirtelen eliramodott a két teknősért, akik már apja szobájában lézengtek. Hallotta Emanuel förtelmesen hangos horkolását. Nem azzal törődött, hogy apja milyen hangosan horkol, hanem hogy hova tűntek az állatai, akiket nem talált meg reggelig. Este 11 után már nem keresett tovább, mert első megérzése az volt, hogy apjánál vannak. Reggel, mikor Emanuel fölkelt, első gondolata az étel volt. Hívta lányait, hogy öltözzenek fel gyorsan, és reggelizzenek ők is. Ma elmennek a szegényeknek karácsonyi ajándékot adni, ezzel indokolta a korai kelést. Apja imádott adakozni. Maya nem. Ebben a rossz lélekben nem tudatosult az, hogy nem mindenki él olyan tökéletes körülmények közt, mint ő. Nem. Maya mindig csak magára gondolt. Christine más volt. Ő még a szegények lelkére is beszélt, megmondta, hogy mi legyen a legfőbb céljuk az életben, azt, amit Isten nem rang szerint választott. Nem, ezt Isten személyre szabta. Ez el volt rejtve a lélekben. Christine felfedezte ezt a valamit. Ezért volt olyan kedves mindenkivel. Tudta, hogy Isten személyre szabott célja az a nemesség, ami nem a pénztől, hanem a lélek értékeitől függ. A mások megsegítése, a lélek megszentelése. Ez volt az a szent cél. Elnézést kér Constanze ezek miatt az elmélkedései miatt, de úgy érezte, jobb, ha ezt ide leírta, mert még fontos lehet a történetbe. Maya kénytelen-kelletlen rakosgatta meg táskájába a szegényeknek szánt régi babákat, játékokat. Az adakozás örömének, az egész dolognak a lényegének hiánya tükröződött ezen a szép, fehér arcon, az utálatot és megvetést a szegények iránt még a hülye is kikövetkeztethette barna szeméből. A lánynak előreugró álla, vállig érő fekete haja, vérvörös ajkai voltak. Kellemetlen természete már mindenki előtt világos lehet. Lent, a téren gyűlt össze minden jótékonykodó és minden szegény. Maya direkt a legszebb, legújabb, legdrágább vörös muszlinruhájában volt, amit azért vett fel, hogy megmutassa a szegényeknek, ki itt az úr. A lányok apjukkal időközben leértek a térre. Milyen megható volt látni a sok szegény asszonyt és férfit a gazdagok közt! Most mindenki egyenlő volt. Szegény, gazdag egyaránt. Emanuel és csodaszép lányai beléptek a tömegbe. A férfi és nagyobbik lánya meghatódva lépett e sok ember közé. - Jó napot kívánok! – köszöntött egy szegény öreget Emanuel. - Há’ nekem biza jó napom van! – szólt az öreg örömmel. – Még sosem láttam ehhez foghatót! Valaki észrevett! Nekem sincs másom ebbe’ a világba’, mint a fiú meg lányunokám! Képzelje csak, a lányom tizenhat, a fiam tizennyó’c éves! - Örvendek, uram. Bemutatná nekünk őket? - Ó, hát oszt nem lehet, a fiúunokám nem jött el! - Akkor a lányunokáját! – Az ember keresgélni kezdett a tömegben, ahol egyébként a két Stuart-lány elveszett. Ott találta lányát, amint az Emanuel nagyobbik lányával beszél. Nem tudta, kié az ő lányával szembenálló, de Christine követte őket. - Á, Christine! – szólt meglepetésében Emanuel. Aztán lányára mutatott – Ez az én lányom. Még van egy kisebb, de hát ő nem szereti a szegényeket. - Jaj, örvendek, uram! – lelkesedett a vénember lányunokája. Őszinte öröm csengett a hangjában, nem az a pénzéhség, ami miatt sok szegény direkt akar szimpatikus lenni a gazdagnak. A lány szép volt; barna hajú, barna szemű, pirulós, közvetlen, kissé gátlástalan. Örült, hogy barátnőjére lelt a nagyobbik Stuart-lányban, anélkül, hogy érdekelte volna annak rangja. Azonnal megismerték egymást, és Christine már a teknősökről is beszélt. Christine hirtelen egy fekete hajú, feketés-barnás szemű fiúval találta szembe magát, s rögtön beleszeretett.