1463. Karácsonyán a Stuart-család éppen ajándékot bontott. Mire vége lett a bontásnak, az apa odanyújtott egy lyukacsos dobozt Christine elé. Maya erőszakosan elvette a csomagot nővérétől, és ő akarta kinyitni, ám apja, még mielőtt levette volna tetejét, elvette kisebb, tizenkét éves lányától a csomagot, és odaadta idősebb, tizenhét éves lányának. Christine levette fedelét, s felvidult az arca. Arca káprázott az örömtől, ragyogó kékeszöld szeme csillogott az öröm fényétől. Hosszú, aranybarna haja, ragyogó kékeszöld szeme, fehéres-rózsaszínes bőre, karcsú dereka megigézte a férfiakat, de nem volt férje. Természetét majd a történetből kikövetkeztetheti(tek). Apja volt olyan gazdag, hogy megvegye ezt a két kis ajándékot. Christine kivette a dobozból a két páncélos állatot.

 - Jé, egy páncélos állat! – kiáltott fel boldogan. – Jé, még egy!

- Bizony, csak neked! – mondta apja, akit egyébként Emanuel-nek hívtak, és dúsgazdag kereskedő volt a tengeren. – Meg a húgodnak! Maya!

- Milyen édesek! – nyávogta a kisebbik lány.

- Örülök neki! – mondta Emanuel. – Christine?

- Hogy kapálódzik...! Jaj, hogy néz a kis szemecskéjével; na mi van, te kis állat, előlem nem menekülsz! – A lány, tizenhét éves létére már lent hempergett a földön a teknőssel. Közben nem is figyelt apjára.

- Kicsim, hallasz engem? – Emanuel atyai mosollyal nézte lányát, ahogy mint gyermek, játszik. Oly nagyon megrendítette a jelenet. Régóta nem látta gyermekeit így hemperegni, ugrálni. Maya inkább minél előkelőbb társasági hölgy akart lenni, Christine pedig kissé melankolikus, magába záródó, de sohasem kellemetlen teremtés volt. Azért volt melankolikus, mert nagyon közel állt szívéhez a bátyja, akit kishúga nem is ismert. Mert Christine-nel nagyon jól, szavak nélkül is megértették egymást. Bátyja nagyon sokat jelentett neki, és úgy érezte, mikor oly korán, és oly igazságtalanul távozott a földről, a mennyországba szállt a fiúval a lelke egy darabkája is. A fiú iskolai összeesküvés áldozata lett, az őt irigyelő, hülye fiúk ölték meg. Később a fiúkat egy bányába küldték dolgozni. Ez volt a fiúk kényszermunkája. Nem kaptak bért ezért, és csak akkor jöhettek fel a föld felszínére, mikor előbányásztak valamit.

- Adjunk nevet nekik! – ajánlotta Emanuel, ő volt az egyetlen szülő a házban. Két lánya maradt.

- És miit? – nyújtotta el direkt Maya a kérdést, hogy ugyanolyan módon beszéljen, mint a mostanában igencsak divatos egyik barátnője. Christine selymes hangja gyengén csendült fel, mert beszéd közben az ujjai közt ficánkolt a teknősbéka.

- Először adjunk nekik fajnevet!

- És miiééért? – szólt ismét Maya.

- A páncélos állat olyan... furán... mondhatni, hülyén hangzik. – szólalt meg újra az idősebb lány.

- És... Mi legyen? – kérdezte kukán Emanuel.

- Mondjuk... Teknősbéka! A hátán mint a teknő, olyan kemény, és oly mintás ez az izé, ami a hátukhoz nőtt! Kis békaszemei vannak, épp ezért legyen béka. Teknősbéka. Így összejön. Béka, hátán egy teknővel.

- Milyen hülye néév! – kötözködött Maya, az utolsó szót ismét jól elnyúúúújtvaaa.

- Nekem semmi kifogásom ellene – szólt jókedvűen Emanuel. Nem adatott meg neki, hogy oly sűrűn jókedvűnek lássa nagyobbik lányát, és igazán nem akarta elrontani a kedvét. Amúgy sem volt vele baja, noha tudta: Ez nem béka! De attól még úgy gondolta, ez a név annyira aranyosan és kedvesen hangzik, hogy hülyeség volna elvetni.  – És az állatok keresztneve? Teknősbéka Márti és Teknősbéka Tóbiás? – tréfálkozott.

- Nem is rossz ötlet! – mondta Christine. Aztán kis gondolkodás után hozzátette: - De talán az jobban hangzana, hogy John, a fiúnak, és a lány legyen Creane!

- A halott anyád és bátyád neve?

- Ennyit megérdemelnek.

- Igaz. De John nem az én vérem. Anyád gyermeke volt. Épp ezért jó ötlet anyja-fia után elnevezni a teknősbékákat. Üdvözlégy, Turtle John, és Creane Turtle!